Nádas Péter: Maguknak való – Nagy István abszolút látásáról

Gyenge látással szüli meg önmagát. Idézetgyűjtemény

Első közlés — Nem csak másokét, hanem a magáét is látja és nem csak kivételes pillanatokban. Nincs műve, amelyen ne látná.

gyenge látással szüli meg önmagát

Abszolút látása van, egybelátja a tárgyakkal a festészet tárgyait, s ez egyben a legfontosabb témája. Olyan közelségben van, mint az anyanyelv. Habár engem idegen költőre emlékeztet.

Sötétségből világló fényeivel, barnáival, kékjeivel Georg Trakl költészetére. Mindketten az első világháború iszamos árkaiból térnek meg. Különben is van közöttük valamilyen rejtélyes testvériség. Dúlt homlokok fényével jött el az éj, írja Trakl. Szép csillagzata fájdalomba kövült orcák felett világított. Szerető szíveket vadállat tépi szét. Zuhantában a tüzes gyenge látással szüli meg önmagát köves szántáson töri mellkasát.

Lusta szárnycsapásaival egy keselyű ismét megemelkedik. A végenincs sirámban a fájdalom tűzből, földből, kék forrásvízből van összegyúrva, írja Trakl.

Nagy István: Falusi ház fák mögött, Nagy István festészetének hazai recepciója szempontjából az anyanyelvi közelség persze nem feltétlenül kedvező. Hazai recepciója alig is volt, alig is van. Ami volt, abban jórészt dagály, nagyotmondás vagy üresség fedi el alakját és munkáját, külföldi pedig nincs számottevő. Ha az anyanyelvemen beszélek, akkor nem kérdezem, hogy miért asztal az asztal neve vagy miért szék a szék.

Nem kérdezem, hogy miért ne lehetne Tisch, miért ne lehetne chaise. Vagy ha egyszer nem lehet, mert az egyes dolgok a maguk feltételei és adottságai szerint vannak kitéve a gravitációnak, akkor a gondolkodásban mi minden következik mindebből, ezt sem kérdezem.

Először gyerekként láttam képet tőle, szénrajzot, erősen sárgult lapon, Egry József, Derkovits Gyula és Nagy Balogh János képei között a nagybátyám gyűjteményében. Nem a falon, hanem Derkovits Dózsa-sorozatának nyomatai mellett egy óriási rajzmappában. Három vastag szénvonás volt a domb. Barátjától és festőtársától, Pádua Kálmántól tudjuk, hogy marokra kapta a szenét és a krétáit. Fiatalabb kolozsvári festőtársa, Aurel Ciupe pedig úgy emlékezik talán nagyot mondhogy karvastagságú szénnel dolgozott, ráadásul ezeket mindig maga égette.

  1. Amikor mínusz látás
  2. Hogyan lehet tudni a normális látást
  3. Fia szavait meghallva, így szólt: - Nos, akkor mostantól fogva legyen unokám neve Ráhula!

A domborulat meredek és vastag íve gyerekként mindenesetre megrendített. Nem tudom, miért. Ahogy a szén szokatlanul vastagon és bensőséges biztonsággal futott a papíron. A papír domborzatának csúcsain haladt át, ettől láthatóvá váltak a papír meredélyei. Láttam egy dombot az anyag domborzatán. Soha előtte a papír meredélyeit. Visszajártam megfigyelni, vajon az egyik dolog jelentése miként hordozza a másikat.

Borzongtam a merőben különböző dolgok találkozása felett érzett örömtől. Egy halott festő kedélyét a bőrödön észlelni nem kis dolog. Nagy István: Kapálók, as évek második fele A közeliség és dologiság erős érzetét találó hasonlatok híján nem könnyű megragadni. Holott Nagy István festészetének jelentőségét jobbára ezek adják, a közelisége, a tárgyiassága, a dologisága.

Aminek sem a naturalizmushoz, sem az első háború utáni kijózanodás nagy költői és képzőművészeti áramlatához, az új tárgyiassághoz nincs köze. Így lehetnek a németek, amikor Beethovent, az osztrákok, amikor Mozartot hallanak vagy éppen Trakl verseit olvassák. Sajátként fölismerni. Van a világon ilyen arc, ilyen táj, ilyen kék, ilyen barna, ilyen ritmus, ilyen tárgyiasság, minden másra csak emlékeztető. Kivételes érzet, amit furcsa módon alig észlelünk.

Az anyanyelvi közelségből származó és anyanyelvi közelségben szemlélt művészeti tárgyak annyiban különböznek a percepcióban valamennyi többitől, hogy motívumkészletükkel, témáikkal, kompozíciós rendjükkel, arányaikkal, ritmusukkal és koloritjukkal a szemlélő kölcsönösségi, nem viszonossági kapcsolatban áll. Valamire hirtelen vissza kéne pillantania, ami számára unalomig ismert. Holott most látja először. Mégis ismerős, de máshonnan, korábbról, előző életéből, ha volt ilyen.

Érzésnek nem feltétlenül kellemes, durván keresztezi az észlelés primer örömét, vagy egyenesen visszavesz belőle. Van benne valami a személyes léptéknél nagyobb dolgok kényszerítő erejéből. Mintha a jóisten szeszélye valahol lepottyantana. Azt azonban soha autizmus és látás nem tudná megmondani, hogy miért éppen itt.

Most akkor mondjam meg, hol vagyok. Olyan kérdéseket nem akarok feltenni, amelyekre nem tudok válaszolni. Egy mező közepén, egy erdőszélen, egy csupasz és esőverte szántáson, ahol a gyenge látással szüli meg önmagát ködös látóhatárig nincs egyetlen ember alkotta tárgy. A mindenség merő absztrakció, a létezésed helye és ideje merő absztrakció.

A név mingamelyet meg lehet nevezni, nem az örök név. Az, aminek nincsen neve, az ég és föld kezdete si. Aminek neve van, az minden dolog van-vu anyja. Ezért: csak az ismerheti meg [a tao] csodálatos titkát, akinek soha nincsenek vágyai; akinek pedig örökké vágyai vannak, az csak véges formáját szemlélheti.

A haza ezzel szemben adott terepen adott tárgyak adott viszonya. A haza háborúba taszít, a haza nem hoz haza. A hazának önálló optikai realitása van. Kicsit hasonlón a tárgyias kapcsolathoz, ahogy a papír hordozza a dombot és a faszén nyoma vastagon kijelöli a papír meredélyeit. Nincsenek egymásnak alárendelve, az egyik léte a másik létének mégis feltétele. A mély kocsinyom, a függőleges kerítéslécek egymáshoz mért távolsága merő absztrakció.

Papír a művészet tárgya, vászon a művészet tárgya. Boksában égetett, marokra kapható szénrúd a tárgy. Mégis azonnal világos, hogy a képén nem vagy idegenben. Vagy a jóisten kötését egy faluszéli legelőn vennék le a szemedről, ahonnan már látszanak az első házak és a hozzájuk ragasztott, eltérő rendű és rangú toldalékok, az ólak, a sufnik, a jegenyék és a fészerek különböző szinteken térbe meredő élei és csúcsai.

Legfeljebb a helység nevét nem tudnám megmondani.

Nádas Péter: Maguknak való – Nagy István abszolút látásáról

Tudom, mit és hol helyeznek el, hol találom a kést, hol a fenőkövet. A helyet nem ismerem, de a hely realitásában járatos vagyok. Otthon vagyok. A festő édesanyjának csíkmindszenti konyhájában nem vagyok elveszett.

Nagy István festészetének ez a meghitt optikai tudás a témája.

gyenge látással szüli meg önmagát

Tudás, ami túl van, vagy innen van az individualitáson. Benne foglaltatik az otthonosság közös érzete és a személyes idegenség. Festészetével a tudás azon szintjén dolgozik, ami a személyesség és az absztrakció között helyezkedik el, anyag is, lélek is. Aminek azonban semmi köze a különböző színezetű antiindividuális politikai kollektivizmusokhoz, értsd az ember ősöreg csordaszelleméhez.

Nagy István: Sapkás fiú, De nincs benne semmi transzcendens vagy misztikus sem, inkább tárgyi, dologi.

Kínosan tárgyias a gyenge látással szüli meg önmagát. Arcképein mélyreható és megkapó a karakterismeret. Boglyákat sem raknak egyformán mindenütt, s nem azért nem raknak, mert másutt butábbak csökkent látás serdülőknél okosabbak az emberek. A világ tengerszint, csapadék, hőmérséklet és páratartalom. A hőmérséklet és a páratartalom színeket jelent, formákat módosít.

Szegeden tágasabb az égbolt, egyszerűen magasabbra van felrakva, Kecskeméten a színe is más, fedett a kék. Másként kell feltenni vászonra, papírra. Nagy Istvánról sokszor leírták, hogy paraszti, meg őstehetség, meg a csíki ember bánatát hozta el nekünk, a székely őserőt.

gyenge látással szüli meg önmagát

Ennek így nincs értelme. Sok kis egyéninek nincs nagy közös összege. Jelentékeny egyéni teljesítményekben viszont kétségtelenül megjelenik a közös. Egy vidék, egy környék, egy táj vagy egy ország optikai realitása szavakkal gyenge látással szüli meg önmagát körülírható — szótlanság a specialitása. Egyszer azt követelték tőle, hogy adja már föl vándor életét, térjen vissza Csíkba, ne a nagyvilágot, a szülőföldjét szolgálja és gazdagítsa.

Nagy István különben is szótlan ember volt, erre az értelmetlenségre sem válaszolt. Azt azonban a mai napig az egész világ tőle tudja, hogy annak a napnak a délutánján, amikor újra ott járt, a kertek alatti kukoricásból nézve milyen volt Csíkmindszentnek az a bizonyos szeglete az ólakkal és a kerítésekkel.

Buddha idézetek, mondások, élete, beszédei

Vagy egy másik, fülledt, párás, hőségtől izzó kora nyáron Nagyék csalamádénak vetett kukoricája milyen kapcsolatba került a szénnel. Jónak ígérkezett, és ez a vastagon feltett széntől látható. A szarvasmarhák rég megették. A szén nyoma megmaradt, a kukorica a mai napig dúsan áll. Máskor megkérdezték tőle, hogy a fiatal magyar piktúrának milyen irányba kéne haladnia.

Semmilyen irányba. Nagy István: Téli táj Palánkokkörül Mi mást válaszolhatott volna.

A piktúra eleven, beláthatatlan emberi kapcsolatokból él, előbb felzabálja az egyes képeket, aztán az életműveket, végül elropogtatja a festőket a csontjaikkal együtt, s csak ennek utána látszanak az irányai és a teljesítmények arányai. Más a léptéke, más az életideje, mint egyetlen embernek.

  • Hyperopia és myopia
  • Nádas Péter: Maguknak való – Nagy István abszolút látásáról | Litera – az irodalmi portál
  • Idézetgyűjtemény
  • Kását addig fujjad, míg meg-nem ég szájad, Izetlen ki ne pökjed; Tudgyad hogy már késő Köpönyeget rád venned.
  • Mi a látás mínusz

Ami nem jelenti, pemphigus látás a piktúrának ne lennének mindenki számára hozzáférhető tájékozódási pontjai, s ezeket ne festők jelölték volna ki.

Már csak azért is kevesen veszik észre, mert az emberi szenzualitás történetének ismerete és tudomásul vétele nem feltétlenül kellemes, néha fájdalmas. Nagy István nélkül Csíkmindszent például semmit, de semmit nem tud a saját optikai realitásáról.

gyenge látással szüli meg önmagát

Holott a látásra elvileg ott is mindenkinek van szeme. Ami szintén azon kényes témák közé tartozik, amelyekről nehéz hasonlatok nélkül, leíró módon beszélni. Ha egy viharos reggelen megállsz a Herengrachton, hogy levegőt kapj a sok levegőben, és elnézz az Amstel felett, akkor a holland tájkép különösen tág és szellős égboltjain, részletdús tükröződésein sem fogsz ámuldozni többé.